BOLDOGOK A LELKI BÁTRAK

Newsletter - May 15 - HappyMindenki számára van kiút az érzelmi sivárságból, és az elszigetelődés szomorúságából. A boldogság nem is annyira elérhetetlen, mint gondolná.

A terápiába járó páciensek többsége boldog szeretne lenni.

A terápiába nem járók zöme is boldog akar lenni. Ki az, aki nem akar boldog lenni? A válaszok alapján százalékban bizonyára nem mérhető, mert mindenki kapásból ezt válaszolná: én csak boldog akarok lenni. Pusztán egy elenyésző kisebbség tudja megmondani, mi is számára a boldogság. Illetve, meg tudja mondani, mikor érezné magát boldognak? Nem tudja. Tényleg nem, és egyáltalán nem vicces, hogy a boldogulni vágyó emberek képtelenek meghatározni saját boldogságukat. Mitől ilyen nehéz ez a kérdés? Vagy itt csak egy pszichológusi szőrözik, hogy ugyan tessék már konkrétan megmondani, minek örülne igazán? A mondat, miszerint „én csak boldog akarok lenni”, pszichológusnak túlságosan általános, nem megfogható, így terápiás-, vagy akár életcélkitűzésnek elfogadhatatlan.

Ahány ember, annyi boldogság.

Vannak alapvető és kevésbé alapvető szükségleteink, amelyen az emberi faj egyöntetűen osztozik. Maslow egy piramis-ábrával szemléltette ezt jó ötven évvel ezelőtt – később még ő is módosított. Ezek azonban szükségletek, nem a boldogság maga. Talán a szükségleteink kielégítése elvezethet a boldogsághoz? No, ez már egy kortárs pszichológiai felvetés, hiszen jelenleg számos boldogságkutató arról ír, hogy mi az, amit nekünk saját magunknak nap mint nap szerencsés megtennünk azért, hogy jól érezzük magunkat. Ez a boldogsághoz vezető út? Szerintük kevesebbet számítanak a gének, a korai meghatározó életesemények és a neveltetésünk. Fontosabb, hogy naponta mennyit teszünk annak érdekében, hogy – ismétlem – elégedetten érezzük magunkat a bőrünkben. Ugye, ez már elég konkrét? Ugye, amikor valaki azt mondja, kérem szépen, engem a bélyeggyűjtés tesz boldoggá (nem megnyugtat, boldoggá tesz!), akkor valóban megindulhat egy beszélgetés arról, hogy hetente hányszor veszi elő a bélyeggyűjteményét, mi akadályozza meg abban, hogy elővegye a bélyeggyűjteményt, és mit tehet annak érdekében, hogy gyakran előkerüljön a bélyeggyűjtemény.

Gyakran elmulasztjuk elővenni a bélyeggyűjteményt.

Egy éve jelent meg egy ausztrál nővér könyve haldoklókról, akik elmondták neki, mit csináltak volna másképpen. A magyarul is olvasható könyv (Bronnie Ware: Életkönyv, Zagora 2000 Kft. Kiadó) sok megjegyzést kapott a honi sajtóban, talán mert egyáltalán nem tartalmaz meglepő állításokat, hanem kiskutyai bambasággal verődik bele a fejünk a mindig is tudottba, a mindig is figyelmen kívül hagyottba. A halálba készülők – izgalmas, hogy tőlük tanulhatunk valamit a boldogságról? – öt fontos dolgot említenek, amiket egyszerűen elmulasztottak megtenni, s ezt már nagyon bánják.

  1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
  2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
  3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
  4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.
  5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Az első négy megbánás is több oldalt megérdemelne, hát még az utolsó, aminél megismételhetem a fenti kérdést, hogy ez vajon mit jelenthetett a meginterjúvoltaknak. Ők ezt úgy értették, hogy nem vállalták fel korábban a változásokat, mert féltek azoktól, inkább a jól megszokotthoz ragaszkodtak. Azaz, egyfajta választásról beszélnek, amihez bátorság szükséges, de ezt nem engedték meg maguknak. A boldogság – legyen annak számtalan formája, mint égen a csillag – állításuk szerint tehát a bátraké, eldöntöm, hogy/és megvalósítom azt, ami engem boldoggá tesz. Az ötödik megbánást tekinthetem az első négy keretbe foglalásának. Ha van merszem inkább a saját elvárásaimnak megfelelni, kevesebbet dolgozni, gyakrabban kimutatni az érzelmeimet, és időt fordítani a barátaimra, akkor esélyes, hogy boldog leszek. A bélyeggyűjtemény így összeáll egy saját életből, a szeretteimre fordított több időből, az érzéseim kinyilvánításából és a barátaimból.

Rögtön bekapcsolnak a fékek.

Azért nem tudok kevesebbet dolgozni, mert. Félek jobban kimutatni az érzelmeimet, mert. Mindenki talál tök jogos ürügyet, hogy miért nem tudja, és miért nem lehet megvalósítani azt, amiről a haldoklók beszélnek. Végül is ők pontosan azt csinálták, amit a fékeink, nem volt bátorságuk a boldogságot választani. Holott közös emberi tapasztalat a külvilág elvárásainak megnyomorító hatása, a munkába való temetkezés vagy kényszerültség személyiségrombolása, az érzelmi sivárság elembertelenítő mivolta, és az elszigetelődés szomorúsága.

Az örömképesség egy formája, az optimizmus a boldogság alapja.

Seligman egy tanítható és tanulható képességről beszél, ami elvezethet az örömhöz, legalábbis elkerülhető a depresszió. Az optimizmust pici gyermekkorban elkezdhetjük tanítani gyermekeinknek, akik így a nehéz élethelyzeteket, a kihívásokat kezelni tudják majd. Azaz, lesz okom a boldogságra, még pedig az, hogy tudom úgy szemlélni a dolgokat, hogy az örömöt okoz nekem. Ez is lehet egy mottó, miszerint a boldogságnak oka kell, hogy legyen, alaptalanul nem lehet boldognak lenni. Azért tenni kell valamit, állítja már a Dalai Láma is, pedig a keleti boldogság-felfogásról még egy szót sem ejtettünk. Nem is fogunk, hiszen a Dalai Láma is gyakorta küldi haza a nyugatiakat, hogy inkább a saját kultúrájukban keressék a boldogságot: szinte lehetetlen a zent gyakorolni a piacgazdaság közepette.

Akárhogy is legyen, van valami közös a fentiekben: valamit nem csinálok meg annak érdekében, hogy elégedett, optimista, örömmel telített legyek. Talán itt az idő legalább arra, hogy a nem csinálást felismerjem. Meglehet, ez az első lépés, hogy elismerjem, sok minden valami rajtam múlik.

Írta: Bíró László

Bíró Lászlóhoz a 224-9090-es telefonszámon foglalhat időpontot.

Ez a cikk a 2015 májusi hírlevelünkben jelent meg. Bővebb információért és a hírlevélre történő felíratkozáshoz kérjük kattintson ide.