Kroó Adrienn – a lélek karbantartója

Newsletter - Jan 2015 -A.Kroo PsychologistLegutóbb Kroó Adriennel, a FirstMed fiatal pszichológusával beszélgettünk.

Hogyan kerültél közelebbi kapcsolatba a pszichológiával?

Emberekkel mindig is nagyon szerettem foglalkozni: érdekelt, hogy mi motiválja őket, miért olyanok, amilyenek, ki miért viselkedik úgy, ahogy… Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy gyermekkorom óta elég sokféle környezetben fordultam meg. 2 hónaposan vittek szüleim először Amerikába, onnantól kezdve 14 éves koromig ingáztunk Magyarország és Amerika között. Ráadásul ott is más-más államban éltünk, mivel édesapám matematikus lévén vendég professzorként dolgozott különböző egyetemeken. Ez idő alatt sokat kellett alkalmazkodnom. Nagyon gyorsan megtanultam, hogy hogyan kell különböző helyzetekben felmérni a terepet és ennek megfelelően viselkedni, jelen lenni, amit gyerekként persze még nem tudatosan csináltam, ösztönből jött. Ez nem mindenkinek ment ilyen egyszerűen a családban, a húgom például fél évig nem szólalt meg az amerikai óvodában, viszont így talált rá a művészetre és a képi kifejezésmódra, képzőművész is lett belőle.

Bár kiskorom óta szerettem emberek között lenni, tudtam, hogy majd emberekkel szeretnék foglalkozni, mégsem tudtam merre induljak el. Gimnázium után először olyan szakot választottam (Nemzetközi Kommunikáció, Külkereskedelmi Főiskola), ahol sok különböző területet ismerhettem meg: tanultam pszichológiát, szociológiát, kommunikációt, jogot. Viszont gyorsan rájöttem arra, hogy specializálódni akarok. Nem akartam olyan szakmát, ahol sok mindennel tudok kicsit foglalkozni, hanem egy valamiben szerettem volna az energiáimat fókuszálni. A főiskolai pszichológia kurzus során döntöttem el, hogy az lesz az utam, így jelentkeztem az ELTE-re. Akkoriban pszichológiából kellett felvételizni, ami egy külön kihívás volt, de sikerült, így bekerültem az ELTE pszichológia szakára.

Az öt éves képzést végül 6 év alatt végeztem el, mert közben kétszer is kijutottam ösztöndíjjal Németországba.

Úgy tudom, hogy nem csak bekerülni nehéz a pszichológia szakra, de a diploma megszerzése után sem könnyű elindulni ezen a pályán. Neked hogy ment?

Már az egyetem alatt megalapoztam az azt követő utamat. Az első németországi kinttartózkodásom alkalmával bekerültem egy pszichotrauma kurzusra, ahol menekültekkel és kínzás áldozataival is foglalkoztunk. Hazatérve megkerestem ezen tevékenység hazai képviselőit, s megtaláltam a Cordelia Alapítványt, aminek Dr. Hárdi Lilla az elnöke, aki ugyancsak dolgozik a FirstMednél. Vele 2006-ban találkoztam először. Akkor nem volt gyakornoki poszt, de a második jelentkezésem alkalmával már sikerült náluk önkéntesként elhelyezkednem, így indult a szakmai életem. A diplomamunkámat is ebben a környezetben: a szomáliai menekültek körében írtam, poszttraumás növekedés témában. Ez arról szól, hogy traumás élmények után milyen személyiségfejlődést tud valaki még megélni. Miután lediplomáztam, felvettek a Cordélia Alapítványhoz, így sok évfolyamtársamtól eltérően nekem könnyebb dolgom volt, de meg is dolgoztam érte az egyetemi évek alatt.

Azóta mi mindennel foglalkozol?

Félállásban dolgozom a Cordéliánál, mellette a Budapesti Német iskolában vagyok iskolapszichológus, ahol szintén multikulturális közegben dolgozom, gyerekekkel, kamaszokkal, szüleikkel és egész osztályokkal is. Emellett természetesen azóta is folyamatosan képzem magam tovább: a SOTE-n klinikai szakképzésen veszek részt, valamint a PhD dolgozatomat írom. A doktori disszertációmban a kínzástúlélők identitáskutatásával foglalkozom, de a sokrétű munkáim mellett mostanában nem sok időm jut ezen dolgozni. Türelmes vagyok magammal, majd elkészül, mikor itt lesz az ideje.

Hogyan kerültél hozzánk?

Dr. Hárdi Lillától hallottam először a FirstMedről. Nagyon érdekelt az elhelyezkedés lehetősége, mert itt a hozzám egyébként is közel álló témával: külföldiekkel, többek között a beilleszkedés okozta problémákkal lehet foglalkozni. A német iskolában is többnyelvű családokkal dolgozom, ahol, hasonlóan a Cordélia Alapítványnál megforduló emberekhez, a gyökértelenség, az otthon kérdése, a beilleszkedés problémája merülhet fel. Ám míg az ún. expatoknál a magas pozíció okozta stressz vagy éppen a nyomás okoz sokszor problémát, addig a táborokban inkább attól szenvednek, hogy nincs mit tenniük, nem érzik magukat hasznosnak.

Gondolom, sok érdekes, emlékezetes történettel találkozol munkád során. Megosztanál velünk egyet, ami valamiért kimondottan megragadott?

A menekült táborban történt velem, hogy egy 6 tagú szír családdal kerültem kapcsolatba, akik már hónapok óta gyalogoltak mire eljutottak hozzánk; szakadt, piszkos ruhájuk, lyukas cipőjük árulkodott korábbi megpróbáltatásaikról. Éhesen, fáradtan érkeztek és várták, mi lesz a sorsuk Magyarországon. Az apa angoltanár volt, így nem volt gondunk a kommunikációval. Egyszer csak megkérdezte:

– Tudja, mit utálok legjobban ebben az országban? – Lett volna pár tippem, de amit mondott, arra végképp nem számítottam.

– Úgy hallottam, hogy itt tilos horgászni. – Édesapám révén félig bennfentesként szerencsére tudtam neki jó hírekkel szolgálni, miszerint bizonyos engedélyekkel igenis lehet és sokan is űzik ezt a sportot nálunk, köztük édesapám is. Erre felállt, elsétált a majdnem teljesen üres szekrényéhez – a ruhájukon kívül semmijük nem volt -, ahonnan egy kis doboz horgász szerszámot vett elő, gondosan kiválogatott pár kampót és egyéb hasznosnak tűnő eszközt, majd egy papírszalvétába csomagolta és átadta nekem azzal, hogy édesapámnak küldi.

Mit szeretsz a legjobban  a munkádban és van-e szakmai „hitvallásod”?

Számomra az a legcsodálatosabb abban, amit csinálok, hogy folyamatosan újabb és újabb emberekkel és élethelyzetekkel találkozom. Rengeteget lehet tanulni belőlük a világról, az emberi természetről, magamról. A folyamatos tanuláshoz a továbbképzések is hozzájárulnak, legutóbb például egy új traumaterápiás módszert sajátítottam el, az EMDR-t (http://www.emdr.hu/). Továbbá nagyon megtisztelő a bizalom, amivel hozzám fordulnak az emberek, és igyekszem mindent megtenni azért, hogy ez a bizalom fennmaradjon és tovább mélyüljön. Minden esetet teljesen egyediként kezelek és nyitottan állok hozzá minden egyes emberhez és problémához.

Nagyon szép szakma a tiéd. Végül van-e valami üzeneted az olvasóknak?

Ne szégyelljük a lelki problémáinkat és ne szégyelljünk segítséget kérni. Mint ahogy egyéb szomatikus betegségeinket is vállaljuk és kezeltetjük, tegyünk úgy lelkünk betegségeivel is. A fogunkat sem magunk tömjük be, vagy a vakbelünket sem magunk műtjük meg, hasonlóképpen a lelki problémáink kezeléséhez is lehet segítségre szükségünk. Néha elég pár beszélgetés egy családtaggal, vagy baráttal, de vannak helyzetek vagy állapotok, amikor egy szakember hatékonyabb segítséget tud nyújtani. Ha felvállaljuk, hogy vannak gyenge pontjaink vagy pillanataink és nem elnyomjuk fájdalmunkat, akkor van lehetőségünk fejlődni, és pozitív változást megélni. A fejfájáshoz vagy gyomorfájáshoz hasonlóan ezek is csak jelzések, és nem ajánlott figyelmen kívül hagyni őket.

Időpontegyeztetéshez hívja a FirstMedet!

Ez a cikk a 2015 januári hírlevelünkben jelent meg. Bővebb információért és a hírlevélre történő felíratkozáshoz kérjük kattintson ide.